Egy volt szlovákos szlovákos emlékei

Írta: Jurák Andrea, Fábián Mariann 2013. 3. 21.

Jurák  Andrea. Jurák Andrea? Ismerős a név?
Valahol már láttam – mondhatnátok.
Igen, naponta többször láthatjátok a nevét és az arcképét az első emeletre vezető lépcsőfordulóban a falon. Kerekesszékben ül, vidám, mosolyog, boldog.

Én személyesen nem ismerem, de kollégáim, akik tanították,  őszinte kedvességgel emlegetik a nevét. A Szlovák Gimiben töltötte középiskolás éveit 1992-1996-ig, és büszkék vagyunk rá, hogy kis közösségünk tagja volt.

Megkértem Andit írjon pár sort arról, hogy mit jelentettek neki a középiskolás évek!

2004 Athén, ezüst érem

Jurák Andrea: balról a 2.

Hogy mit jelentettek nekem a szlovák gimiben eltöltött évek?
Sokkal többet mint egy átlagos diáknak. 1992-ben az általános iskola 8. osztályában egy rosszindulatú daganatot diagnosztizáltak a térdemen. Sajnos a daganat miatt amputálni kellett a lábamat, azóta műlábbal élek. A gimnázium első évét a folyamatos kemoterápiás kezelések miatt magántanulóként végeztem el. Ezt követően a második év elején az iskola mellett a kollégiumba is beköltöztem. És ekkor költöztem be a hosszas betegség után az életbe! Tele félelemmel, izgalommal, várakozással. Nagyon vágytam a közösségre, a kórháztól eltérő közegre, a barátokra, osztálytársakra. És a 3 év úgy repült el, mint ha pár perc lett volna. És a tanárok, barátok, osztálytársak, kolesztársak kitűnőre vizsgáztak. Senki nem kívánna mást, mint hogy, az első közösség, amibe bekerül mozgáskorlátozottként egy ilyen trauma után az olyan legyen, mint a szlovákos közösség volt. Elfogadtak, támogattak, szerettek! És ez volt a legfontosabb! És abban is biztos vagyok, hogy a gimitől kapott jó alapok a "mozgáskorlátozott" életemben hozzájárultak ahhoz, hogy az életben és a sportban helyt álljak. Az út a vívásban elért sikerekhez, és az athéni Paralimpián elért két ezüst éremhez, a családomhoz, a két gyönyörű gyermekemhez, mind mind ott kezdődött az iskolai évek alatt.

Szeretném veletek megosztani a gimis évek egyik legemlékezetesebb, és legkedvesebb történetét. Az osztállyal (lehet több osztály is volt) kerékpárral mentünk át Szanazugba pár napra. Én is ahogy a többiek biciklire pattantam. Műlábbal nem tudtam biciklizni, így egy lábbal, de annál nagyobb elszántsággal indultam az útnak. Csak hogy az út hosszú, és fárasztó volt. Az utolsó métereket az osztálytársaim egy emberként való szurkolásának erejével tettem meg, de ott voltam, s mindenhol ott voltam ahol a többiek. (és a történet vicces része, hogy miközben én küzdöttem a méterekkel a műlábamat az egyik szülő hozta utánunk az autója csomagtartójában
 :-)). Ilyenek a szlovákosok, és ezért és rengeteg ilyen pozitív élmény miatt jelentenek ennyit a gimiben eltöltött évek.

Amikor elkezdtem gondolkodni, hogy milyen módon tudnék támogatást szerezni egy modernebb, számomra életet jelentő térdízület megvásárlásához, eszembe jutott a két volt iskolám. Azt hiszem ennek az az oka, hogy ilyenkor abban hisz az ember, hogy aki neki fontos, annak ő is az.

Köszönöm, a lehetőséget, hogy pár sor erejéig újra szlovákos lehettem, és  a tantestület, nevelők minden tagjának, a volt osztály, iskola valamint kolesztársaimnak, hogy elfogadtak, támogattak, erősítettek!
Büszke vagyok, hogy a szarvasi Szlovák Általános Iskola után a békéscsabai Szlovák Gimnázium diákja lehettem, és minden elért sport sikerem a Tietek is!!

Szeretettel: Jurák Andi

Ha szeretnél Andinak segíteni, itt megteheted:

 http://www.facebook.com/events/273712916094362/

 

 

 

Vissza a kezdő oldalra